Ezüsttükör

Számomra az ezüsttükör, egyrészt egy tárgy, másrészt egy életfelfogás!

Az ezüsttükör gyönyörű! A kerete olyan, mint a fénylő hold. Meleg, simogató a fénye. Mindenféle cirádák, és formák öltenek testet rajta, és szemetkápráztatóan csillog. A formák lágyak, és messziről csak a ragyogásuk, és a harmóniájuk látszik. Ám, ha közelebbről nézzük, előtűnnek a részletek! Itt egy levél, ott egy virág. Ha mégközelebb lépünk, azokat az apró tárgyakat látjuk, amelyek fontosak nekünk. Ruhák, autók, házak, ékszerek csillognak a virágok szirmaiban.

Sokáig nézhetjük ezt a ragyogást, mire ráeszmélünk, hogy a kereten kívül, ott van még a tükör. A tükör, amely csak annyira ragyog, amennyire mi ragyogunk. A tükör, amelyben nincsenek tárgyak, csak mi vagyunk! Mindenki másnak látja benne magát, ugyanis ebben a tükörben, csak az érzéseink látszanak. Ezek határoznak meg minket. Itt nem számít, hogy nézünk ki, kövérek vagyunk-e, vagy soványak, szépek vagyunk-e, vagy csúnyák. Csak egy számít! Milyen a lelkünk! És a tükör nem hazudik! Mert nincs értelme hazudnia! Mert ezt a képet, csak mi látjuk!

Csak rajtunk múlik, hogy ebből a képből mennyit mutatunk meg másoknak!

De vigyázzunk! Lehet, hogy fájdalmas képet látunk benne! Lehet, hogy csak a külső keretet vesszük észre, és a tükörképünket meg sem látjuk! De ezeken változtathatunk. És nem más kedvéért, csak a magunkéért!